Svábok, cipszerek, bulénerek a Sajó-völgyben
A sajószentpéteri német kisebbség története
Még néhány évvel ezelőttig is, ha a mai megyerendszer német származású lakosairól volt szó, hajlamos volt a szakma a zempléni térségben fekvő Rátka, Hercegkút és Károlyfalva településein koncentrálódó német kisebbségről beszélni. Ez nem azt jelenti, hogy ne lett volna tudomásunk más megyei német népcsopor
tokról, de ezek mindegyikének eredetével nem foglalkozott korábban a történeti kutatás. Telepítésük oka, hogy az évszázadok harcai után elnéptelenedett észak-magyarországi uradalmak szívesen látták a földműves munkákhoz jól értő német telepeseket. E települések a vidék egymáshoz közeli területein helyezkednek el, lakói etnikai hovatartozásukat sokáig igen zárt közösségben tudták megőrizni. Ugyan mára teljes mértékben magyarrá váltak, beilleszkedtek a többségi társadalomba, de tudatukban őrzik német gyökereiket és büszkén tekintenek magukra, mint Magyarország legnagyobb nemzetiségére. Sajószentpéter Borsod megyéhez hasonlóan nem nemzetiségi vidéken fekszik. A német népcsoportok tömeges megjelenése éppen ezért csak elég későn, a gazdasági feltételek megfelelő szintre jutásának időszakában, a 19-20. század fordulóján történt. Korábban a megye etnikai viszonyai elég vegyes képet mutattak ugyanis, a 17-18. század elején a török pusztítások, később a török elleni felszabadító harcok, majd a Rákóczi-szabadságharc a népesség nagyarányú pusztulását eredményezték. Ezek a pusztítások főként a végvárak környékét érintették, és a környező megyék területéről érkező lakosság főleg azokat a területeket tekint***e vándorlása elsődleges céljául. A németajkú csoportok megjelenése Sajószentpéteren mégsem volt új, hiszen már korábban is éltek németajkúak a településen, de számuk jelentékenynek nem volt mondható, „csak” az államszervezet kiszolgáló intézményeinek alkalmazottaiként, vállalkozókként, magánszemélyként voltak jelen. Volt köztük jegyző, orvos, tanár, börtönőr, vasúti őr, zöldségkereskedő, vendéglős, tehát velük képes volt működtetni a települést az államhatalom. A számottevő német nyelvű etnikum megjelenése másodlagos betelepülésnek mondható, hiszen Magyarország más, korábban német elemekkel betelepült vidékeiről jöttek az itt kedvezően alakuló gazdasági lehetőségek miatt. század fordulóján sem egységes népcsoportok érkeztek, hanem a német népcsoportok különböző válfajai telepedtek meg itt. Elsőként kell említeni a mezőgazdasággal foglalkozó svábokat, az iparban foglalkoztatott cipszereket, bulénereket és más németajkú iparosokat. Betelepülésük, itt végzett munkájuk jelentős mértékben hozzájárult Sajószentpéter és a környék, ezáltal az ország fejlődéséhez is. A sajószentpéteri svábok előtörténete
A németek betelepítését az egri püspökség és káptalan indította el 1731-ben (Kerecsend, Egerszalók), majd követte Grassalkovich Antal, aki 1743. április 24-én Debrőn (jog)biztosító levelet adott ki uradalma, Debrő vár alatti területének Al-Döbrő név alatti betelepítésére. Aldebrő település valójában ekkor keletkezett, a mai Feldebrő határában. Feldebrő megmaradt tisztán magyar településnek, csak a 19. században érte a szomszédos német falvakból jelentős német beszivárgás. A püspöki domíniumban német telepeseket kapott még 1758 és 1773 között Maklár, Nagytálya és Kápolna, a Grassalkovich-birtokon pedig Kompolt 1754-ben. században nem első ízben jelentek meg ezen a tájon, ugyanis az egri püspökség a középkorban nyugat-európai latinus népelemek kíséretében németeket is hozott birtokaira. Az újkori telepítés mértéke a Kárpát-medence újkori német migrációjában, a Schwabenzugban nem volt jelentős. Annyira nem, hogy a hazai németség történetét összefoglaló munka a Heves megyei németeket meg sem említi. A hét Heves megyei faluból, ahová a földesurak az egykorú kifejezéssel élve „németeket szállítottak”, 5 egri egyházi birtok volt, 2 pedig a hercegi uradalom területén feküdt. Mindkét birtokosnak mások lehettek a telepítési módszerei, mert az első 5 falu (Egerszalók, Kerecsend, Maklár, Kápolna, Nagytálya) telepesei a mai Németország különböző helyeiről verbuválódtak, heterogén közösségek voltak, míg a herceg két falujának telepesei (Aldebrő, Kompolt) viszont egy-egy szűkebb területről toborzott, valószínűleg azonos tájszólást beszélő és hasonló szokásokat gyakorló csoportot alkottak. Belőlük szervesebben összetartozó, homogén közösség alakulhatott ki, amely anyanyelvéhez is a legtovább ragaszkodott. A Heves megyébe települt németek származáshelye igen különböző, annak ellenére, hogy számuk nem volt nagy. Elsőnek a Rajna völgyét és környékét kell említeni (Trier, Köln, Svábföld), ahonnan a legtöbben érkeztek (Egerszalók, Kerecsend, Aldebrő, Nagytálya). Elzászból csak két településre kerültek telepesek, bár ők nagyobb számban: Kompolt, Nagytálya. Bajorország több településéről (Ulm, Bamberg, Baden) pedig csak Kápolnára és Egerszalókra költözött néhány család. A felsorolásból kitetszik, hogy a telepesek a német nyelvterület milyen sok és egymástól távoli pontjairól elindulva jutottak el Heves megye falvaiba, ezért nyelvileg, néprajzilag különfélék lehettek, mondhatni Heves megye területe a német császárság miniatűr népességi mása lett. A diverzitást még fokozhatta, hogy egyes falvakban, magyarok és szlovákok mellé települtek, és új lakóhelyük társadalmának csak egy részét, mégpedig annak is kisebb részét képezték. Mindössze három falu (Aldebrő, Kompolt és Nagytálya) lakosságának volt német többsége. Ez a helyzet már a 18. században prognosztizálta a német nemzetiség beolvadását, ami hosszabb-rövidebb idő alatt be is következett. Az egymás nyelvjárását nem, vagy alig értő telepesek hamarabb asszimilálódtak nyelvileg, hisz közvetítő nyelvként a magyart voltak kénytelenek használni. Hogy mindez erő hatására történt volna, azt maga telepítésük célja is cáfolja, hisz a földesurak érdeke az volt, hogy jó és megbízható munkaerőhöz jussanak, amivel nincs összhangban erőszak vagy kényszer alkalmazása. A német jobbágyok részére a letelepedéskor a földesúr részéről 6 évi mentesség járt, ehhez járult még az államhatalom 6 évi mentessége. Ilyen fokú mentességben magyar telepes még 1734 előtt sem részesülhetett. Az egri püspökség még a 12 év letelte után is jelentős kedvezményeket nyújtott a németeknek, ugyanis a nagytályai telepesek, akik 1773-ban telepedtek meg a településen, még 1785-ben is ingyen kapták az épületfát a püspökség birtokairól. A telepítés külső körülményei annyiban változtak, hogy a betelepülő azonnal telekre ült, és az előre kiosztott házhelyek beépítésére a földesúr saját erdejéből adott épületfát, majd kiadta a szántóilletőséget is. A ház és a föld aztán azonnal véglegesen rögzítették az új telepest. Betelepülésüknek csak akkor maradt nyoma, ha az adott településen előzőleg már magyarok laktak, ugyanis a magyarok névadása tükrözi beköltözésüket ragadványnevek formájában, pl. Kápolnán, ahol a németek utcáját Német sornak hívták. Ahol lehetőségük volt egyedül alakítani a település formáját, ott kettős névhasználat maradt fenn, ugyanis a lakosság az egyiket kizárólag egymás között használta, a másikat pedig csak hivatalos fórumokon. A telepesek nem szólhattak bele a települések formájának alakításába, mivel a földesúr határozott instrukciókkal látta el őket a falu formájára nézve. Ennek következtében mindenhol gondos alapossággal kimért telkekre épülő, soros-utcás falutípus alakult ki. A telepítések folytatódása során a falvak csak az uradalom engedélyével terjeszkedhettek. Ezt a kiváltságot Aldebrő meg is kapta, és így alakult ki a ma is használatban lévő Öregfalu és Újfalu elnevezés. Az udvarformát tehát készen kapták a telepesek, de az udvar beépítése egyéni volt, és általában a magukkal hozott hagyomány befolyásolta. A felépült házak komfort fokozatáról a néphagyomány úgy tartja, hogy évtizedekkel megelőzte a környék magyar parasztházait, ugyanis a lakószoba már akkor padlózott volt. Heves megyébe rajtuk kívül azonban más német nyelvű csoportok is érkeztek. Az igaz, hogy a német parasztok kizárólag a három nagybirtokos telepítő akciója nyomán jutottak el e vidékre, addig a német iparosok saját kezdeményezésre vándoroltak be, és e beszivárgás már a spontán jobbágyvándorlás korában megindult. Átvonuló helyük Hatvan volt, majd sorra ellepték a Heves megyei városokat. Így lett németté a 18. század végére Eger és Gyöngyös iparossága. Grassalkovich Antal az Aldebrőre telepített németekkel jelentős dohánykertészetnek vet***e meg alapjait. A környék falvaiban a magyarok már korábban is foglalkoztak dohánytermesztéssel, de nem hivatásszerűen, hanem csak szórványosan. Az aldebrői német telepesek egyetlen foglalkozása és keresetforrása a dohánykertészet lett, mert a határban telki szántókat, réteket nem kaptak, hanem kertjük végében egy-egy hold kiterjedésű dohányföldet, valamint földesúri szolgáltatásaikat is főként dohányban fizették meg. A debrői dohány a Magyarországon forgalomban lévő dohányfajták között egyike volt a legjobbaknak. Az új telepesek először csak házaik kertjeiben kísérelték meg a dohány termesztését, majd látva kísérletük sikerét, nagyobb telkeket kértek az uraságtól, mely a falut környező szőlőföldeket adta át nekik erre a célra. Aldebrőn így sohasem alakult ki jobbágytelken élő parasztság, hanem a zsellérházakban lakó dohányosközség. A 18. század végén a debrői dohányosok sikereinek láttára Verpelét, Tófalu, Kápolna, Kompolt, Szalók, Kerecsend és Maklár népe is megindította a később verpelétinek nevezett, de valójában a feldebrői magyar parasztok által 1730 táján megkezdett és az aldebrői német újtelepesek által 1743 után népszerűvé tett dohányfajta termesztését. A svábok magyarországi gazdasági szerepe
Noha a dohány ekkor már általánosan ismert volt az országban, kevesen termesztették. Ennek oka nem csak a termelés földrajzi szétszóródottságában, a vidékek különböző éghajlati viszonyaiban keresendő, hanem társadalmi és gazdasági okokban. A dohány ugyanis nemcsak jó talajt és kedvező – melegebb – éghajlatot igényelt, hanem sokirányú kézi munkát is, amely addig ismeretlen volt a hagyományos magyar földművelésben. A telepeseket, akiknek a megérkezése egyszerre mozdította ki a régi lakosokat megszokott gazdasági életéből, hiszen az eddig területeket velük meg kellett osztaniok, általában nagy ellenszenvvel fogadták, ezért is húzódhatott oly sok személy a rokon nyelvű új településre. Az új lakosok megszaporodása pedig lehetetlenné is t***e volna nagyobb fajta, e vidéken divatos telek alakítását, és rászorította őket is a föld intenzív kihasználására. A dohánytermesztők kiáramlása Heves megyéből
A Heves megyébe települt németek révén az egész magyarországi dohánytermesztés fellendült, ugyanis a németek tevékenysége nem maradt a megye határain belül. A dohánytermesztés kibontakozása, ha a rendelkezésre álló adatokat végigtekintjük, nagyon egyenetlen képet mutat. Egyes helyeken már a 18. század elején is jelentékeny mennyiségű dohányt találhatunk, míg máshol az összeírásokban nyoma sincs, ugyanakkor később egyes régi dohánytermesztő helyekről is eltűnik és teljesen új helységekben írják össze. 1850-51-ben a kincstár jogkörébe sorolták a dohány termesztését és értékesítését. Meghatározták a felvásárlási árakat, majd folyamatosan szabályozták a termesztés lehetőségeit, s ezen belül közvetett módon a birtok-kategóriák szerinti termesztési területet is. Ez volt az egyetlen növény, amelynek termesztésébe és értékesítésébe az államhatalom irányító módon beleszólt. A monopólium életbelépése következménye volt a 19. század első évtizedeiben mind nagyobb területen tért hódító termesztésnek, s bevezetése a kincstári adójövedelem közvetett fokozását célozta. A monopólium bevezetésének hatása az lett, hogy a dohánytermesztés országos centrumai átcsoportosultak, a termesztésnek új körzetei alakultak ki és az uradalmi birtokokon kibontakozó dohánytermesztés nagy hozamú ún. tömegdohányok alkalmazásával rohamos fejlődésnek indult. A nagy levelű, tömegdohányokat az Alföld keleti, homokosabb területén, főként Szabolcs megyében kezdték termeszteni, a dohánytermesztésbe újonnan bekapcsolódó földbirtokosok. Ebben az időben, az 1880-as években vált a vidék az ország dohánytermesztésének centrumává. A kisparaszti termesztők háttérbe szorulásának folyamata Magyarország nagy dohánytermesztő területein a 19. század utolsó évtizedére lényegében befejeződött. Ekkor szilárdult meg az új társadalmi réteg, az uradalmi feleskertészek, vándordohányosok rétege. Ennek a falu lakóitól elkülönülő rétegnek bázisát a korábbi parasztdohányosok alkották, ugyanis a monopólium bevezetése után a paraszti kistermelők nem kaptak termelési engedélyt és jó részük kénytelen volt elszegődni uradalmi feleskertésznek és a dohánytermesztésbe a nagybirtok adta lehetőségek között bekapcsolódni. A feleskertészek vándorlásai elsősorban azok a területek felé irányultak, ahol a dohánytermesztésnek nem voltak hagyományai és a kifejlődő uradalmi dohánytermesztésnek nem volt meg a szükséges munkaerő ellátottsága. A Heves megyei dohányosok fő felvevőpiaca e tekintetben a Nyírség volt. Az első kitelepülők valószínűleg Verpelétről, esetleg a két Debrőről indultak el, amely falvaknak a legjobb híre volt a dohánytermelésben, és amelyekhez, főleg Verpeléthez később is szívesen kapcsolták a környékbelieket is. Számtalan esetben fordult elő, hogy a szomszédos falubelire is csak azt mondták Szabolcsban: „hevesi, verpeléti”. Egyes adatok utalnak arra is, hogy Szabolcsba a Jászságból mentek előszőr kertészek, így pl. az Ibrány melletti Micsurin telepnek nevezett Tuskolány-majornak, mely régtől fogva dohánykertészek tanyája, korábban Jásztelep volt a neve. E kirajzás különben évente igen nagymértékű volt. 30-40-50 család is útra kelt az év elején és csak egy pár érkezett vissza belőle az év végére. Méltán írhatta a Hevesvármegyei Hírlap egyik 1894-i számában a lap verpeléti levelezője: „Pusztulunk, veszünk” című rövid helyi beszámolójában: „Elköltöznek a lakosok idegenbe, jobb hazát keresni, mert az atyáskodó kormány kivette kezükből a kenyeret, elvonta tőlük a dohánytermelési engedélyt… Verpeléten, ahol ezelőtt 4.500 lakos volt, alig van 3.000. Fel-Debrőről a múlt évben több, mint 100 család vándorolt ki. De legnagyobb a kiköltözés Al-Debrőről.” A dohánykertészek vándorlásának lényeges okai az uradalmak különböző szolgáltatásai, a gyakori felmondások voltak. Az állandó vándorlás másik mozgatórugója az ország egy-egy dohánytermesztő területén kialakuló munkaerőfelesleg volt. Egy-egy dohánytermesztő központ, mint például Heves országrésznyi területeket árasztott el uradalmi dohánykertészekkel. A szakavatott dohánykertészekhez szorosan kapcsolódtak a bérmunkás dohányosok. Míg a kertészek a dohánytermesztők az uradalomtól függő, saját földdel nem rendelkező társadalmi rétegét alkották, addig a bérmunkás dohányosok a falu nincstelenjei közül kikerülő, létükben más jellegű munkához is kapcsolódó összetevőjét alkotják a falunak. A dohánymunkákban az uradalomtól függetlenül a kertészekhez kötődtek, bérüket a kertészekkel kötött megállapodás alapján kapták, gyakran részt vállaltak a kertészek harmados munkájában. A kertészgazdák feladata, minthogy éppolyan dohánymunkát végeztek, mint az átlagos dohányos, nem is annyira e munkák felügyelése, vezetése volt, hanem inkább a munkalehetőségek biztosítása, a dohánymunkához szükséges kellékek előteremtése és a szükséges helyre való szállíttatása volt. A rendszer sajátossága volt, hogy a külön személyekre osztott dohányföldeken mindenki a saját beosztása szerint dolgozhatott. Mindenekelőtt feladata volt sok helyen a kertészek létszámának fenntartása és pótlása ügyes személyekkel.
Őt küldték el kertészt fogadni pl. Verpelétre, Aldebrőre, Feldebrőre, ahol a rokonaiból, ismerőseiből könnyen tudott megfelelő munkáscsoportot összeállítani. Neki szóltak azok, akik rokont, jóbarátot be akartak juttatni, vagy idegen helyről maguk is be akartak jutni. Ő érintkezett az úrral, az uradalom vezetőjével, és az ő ajánlatára kötötték meg az új emberekkel a szerződést. Ha az uradalmak új kertészséget telepít***ek, akkor ritkán tudták kertészek révén összetoboroztatni a szükséges dohányosokat. Ez csak olyankor járt sikerrel, ha a közelben találtak Heves megyéből származó kertészt, aki vállalkozott a szükséges létszám előteremtésére. Ilyen esetben ez az ember lett az elsődohányos, vagy dohányosgazda, azaz a kialakuló kis kertészközösség vezető személye. De előfordult az is, hogy az uradalmak ispánt, csőszt, gazdát, vagy más parancsolót küldtek a Tarna menti falvakba, hogy egy-egy majorba szerezzenek dohányost. Ilyenkor ezek megszálltak egy-egy kocsmában vagy esetleg háznál és kidoboltatták , hogy aki szerződni akar, az a jelzett háznál vagy kocsmában jelentkezzen, ahol a szerződési feltételeket is megismerheti. Némelykor 2-3 szerződési lehetőséget kínálgató ispán és gazda is időzött a falvakban, a helybelieknek pedig bőven volt alkalma latolgatásra, válogatásra. Az uradalmi kertésztelepek önálló családi egységekből tevődtek össze, ahol a dohányosok az uradalmi földből kiszakított táblákon, önállóan és együttesen dolgoztak. A falutól való elkülönülésükhöz jelentős mértékben hozzájárult, hogy a dohány magas jövedelmet biztosított számukra. A dohányosok a falu lakói által lenézett, de a falunak mindenkori legvagyonosabb rétegét alkották. A termelt értéknek megfelelően a dohánykertészek járandóságai, állandó évi juttatásai, általános ellátottsága lényegesen jobb volt, mint a faluban gazdálkodó parasztoké. A dohánykertész évi jövedelmének legfontosabb részét munkadíja, azaz a dohánybeváltáskor kapott összeg fele jelent***e. A fele arányban történő részelés csupán elvi megállapodás volt a kertész és uradalom között, az év végi elszámoláskor ugyanis a különféle levonások (biztosítás, pajtakopási díj) után a kertész már csak az összjövedelem 38-40 %-át kapta. Ebből a pénzből még azon naturáléknak az értékét is levonták, melyet a kertész az uradalomtól utólagos kiegyenlítésre kapott. Ezen naturálék az 1820-as évektől terhelték a dohányosokat, és következtükben alakult ki, hogy a termelt dohány feles a földesúrral. További jövedelemcsökkentő tényező volt az is, hogy a kertész saját díjából fizette a munkák idejére felfogadott munkásait. Összességében a kertész évi tiszta jövedelme a megtermelt érték 18-20%-a volt. A dohánykertészek vagy feles dohányosok külön telepeken, a falu szélén vagy a falutól távoli tanyákon, az ún. dohányos vagy kertész tanyákon éltek. A telephelyek nem csak a falutól különültek el, hanem egy-egy telep befelé is zárt egységet alkotott. A kolóniák nagyságát az határozta meg, hogy egy dohánykertész 5-6 holdnál nagyobb területen nem dolgozhatott. A hevesi dohányosok vándorlásaik közepette eljutottak a mai Borsod-Abaúj-Zemplén megye különböző területeire is. Legfőbb központjuk a Sajószentpéter melletti Dusnokpuszta lett. A sajószentpéteri Római Katolikus plébánia anyakönyveinek vizsgálata szerint a legkorábbi adat a hevesi svábokra vonatkozólag 1888. március 29-én kelt, amikor is a plébánián megkeresztelték Schneider Béla aldebrői dohánykertész és Jakkel Borbála házasságából születetett Anna nevű lánygyermeket.
