30/11/2024
Egy igazi kamrás történet, olvassátok szeretettel.
András-napra egy disznóölés emlékével készültünk. “Szép dolog a hagyomány, de a kolbász az legyen csak kolbász.”
- - - - - - - - - - - - - - - - - - -
Bächer Iván: Kolbász
Gold Jenőnek tora lett.
Január végén, disznó, saját.
A malacot persze nem maga nevelte, de egyébként mindent az ő emberei: barátai, barátnői, szomszédai, ismerősei intéztek, szúrtak, szeltek, kutyultak, vágtak, sóztak, töltöttek, hoztak, vittek, csináltak.
A malac is jó családból volt való, a patinás Becker-istállóban látta meg az ólvilágot, és ott is cseperedett majd százhetven kilóssá.
Az ölés szomorú aktusa még a malac szülőföldjén történt.
Hajnali hétkor négyen skodáztak a tetthely felé: Gold Jenő, Imre, aki anyjának tanítványából lett barát, Tata, a saját tanítványból lett barát és Édes Pali, aki mostani munkahelyi szobatársból lett barát.
A helyszínen csatlakozott a csapathoz a ház és a malac gazdája, továbbá Jóska, a gyors kezű, bivalyerős böllér.
Megannyi egészséges, nagydarab, vidám magyar ember dobta be a féldecit.
Az ölés simán ment, már amennyire egy ölés simán mehet.
Csak a — papír szerint pedig vidéki származék — Pali lába remegett erősen, amivel szegény rángatózó malacon térdepelt.
A kultúrrovatban azért finomabban ölnek.
Ezért Pali az azonnal útnak induló vérszállító transzportba került. Tata vezetett a sáros, hepehupás földúton, a finom lelkű kultúros pedig szorongatta ölében a friss, meleg, habos, gőzölgő vérrel teli lábast.
Pál kiszállt a kocsiból, átadta a küldeményt, és — mert mindig választékosan fogalmaz — azt mondta: "kész!" Aztán ledőlt, és föl sem kelt többé az ágyból. Három napon át csak némi alkoholt és gondosan adagolt és válogatott gyengéd női gesztusokat volt hajlandó magához venni nagy kegyesen.
Később még egyszer megpróbált fölvenni egy szálat a munkafolyamatok kusza szövevényéből, de akkor sem járt nagyobb szerencsével. Az üstből öntötte volna ki az abalét, már fogta is a forró, zsíros folyadékkal teli vájdlingot, amikor vita kerekedett fölötte; pontosabban az abalé fölött. Imre azt mondta, hogy ki kell önteni, az Öreg pedig, aki Pestről hozott magával tíz kést, két fejszét, egy üstöt, sőt még egy kevés húst is, váltig állította, hogy az abalét föl kell tenni főni, mert abból tíz-tizenkét óra alatt isteni zsír képződik.
Szegény, épp csak lábadozó Édes Pál húsz percig állt az udvaron, pofával ráhajolva húsz liter májszagú, zavaros abalére. Aztán azt mondta: "kész", letette az üstöt, bement a házba, visszafeküdt az ágyba és ünnepélyesen megfogadta, hogy ő soha többé nem megy sehova, ezután mindig mindent telefonon fog intézni.
Mindez a hatalmi vákuum kritikus perceiben történt.
Derék böllér barátunk ugyanis egy kis időre tartalékállományba került. Nemcsak ő dolgozott nagy hatékonysággal és bámulatos gyorsasággal, de az a két liter pálinka is, amiről pedig megmondták, hogy vigyázni kell vele egy kicsit.
Nem baj, mentek a dolgok.
Délre megjött Pestről fél tucat szociológus, gyorsan megcsinálták a jelenlévők szociotérképét, összedobtak egy kivisalátát, hisz a fokhagymás főtt fejhez az való, aztán elmentek borért. Az Öreg pedig föltette az abalevet a sparheltre diadalmasan, úgyhogy, ha nincsen a gázrezsó, aznap biztosan hideg étel kerül az asztalra.
Délutánra, mire a malac is már többé-kevésbé félkész lett, megtelt a ház, az udvar és a szín.
Mindenki csinált valamit, és mindent csinált valaki. Gold Jenő például téblábolt és nézte, milyen flottul mennek a dolgok.
Jó tor volt.
A kolbász húsát hárman is kavarták.
Éledő böllér barátunk a helyi hagyományokat képviselte volna — ha tüke lett volna. De hiába született ő már itt, a faluban, sőt apja is hiába — ő nem tüke, nem őslakos, nem német őslakos. Ami persze lehet, hogy a kolbász szempontjából nem is tragédia.
A tüke ugyanis a kolbászba a darált hús, a fokhagyma, a fűszerek mellé passzírozott főtt krumplit kevert. És mi ez ahhoz képest, hogy a helyi németség sajtot, hálót sem csinált soha, nem ismerte a véres hurkát, a májasat se, abba, amit hurkának nevezett, zsírkockákat aprított, és végül meg is füstölte.
Szép dolog a hagyomány, de a kolbász az legyen csak kolbász.
Kiváltképp, ha első kolbász az a kolbász. Az első saját.
A felvidéki származású cigányteknőben csillogón vereslő kolbászhúsban keleméri, gödöllői, bajai, zuglói és pasaréti ízek vegyültek a tolnai zamatokkal.
Aztán jött az Újvilág.
A hurkatöltő.
Ami Lizi nénitől került kölcsön az egyéb alkalmatosságokkal, üstkályhával, üsttel, darálóval, miegymással együtt.
A hatalmas, masszív, öntöttvas darabnak oldalát a következő felirat ékesíti: ENTERPRISE MFG Co. PHILA USA.
Na?
Lizi néni nagyapjától örökölte ezt.
A századelőn számos falusi őslakos kerekedett fel, hogy áthajózva az óceánon pár hónapot, évet valami amerikai gyárban ledolgozva, málhájában a kis dollár mellett ilyen alkalmatossággal térjen vissza a tolnai dombok közé.
Bizony itt a derék Hainbuchok, Lohmanok, Tippelek, Beckerek már száz éve nem a hasukkal nyomták bele a fadugóval a primitív kályhacsőtöltőn át a kolbászmasszát a bélbe, nem is a szokott, magyaros direkte tekerőt alkalmazták, hanem ezt a csodamasinát — ők nemhogy Európához, de egyenesen az Újvilághoz zárkóztak már annak idején.
Minden elromlott mára itt, de ezek az áthajóztatott hurkatöltők rendíthetetlenül működnek ma is.
Hát ezzel töltetett Gold kolbásza, az első.
Szép lett a kolbász, nagyon szép.
Másnap fölkerült a füstre.
Négy nap után hazaszállították.
Gondosan fölakasztotta Gold az igazi helyére..
A kamrába. Ez egy kis különálló épület, szemben a hosszú házzal.
Nem lett bezárva nagyon. A háznak például egész nyáron nem volt fala, mégsem kélt lába semminek. Nem lett a kolbász elfogyasztva sem. Egy ilyen, igazi, saját kolbásznak szikkadnia kell.
Minden hét végén Gold első útja a kamrába vezetett. Nézte a szikkadást. Szikkadt a kolbász, mind a kilenc szál szikkadt gyönyörűen, száradt, ért, sötétedett, és olyan szaga volt, mint egy mennyei... egyszóval jó kolbászszaga volt.
A hatodik hét végén sietett hátra Gold, mint a nyíl, akasztotta a kampót, vette le a vasfület, nyitotta a hűvös helyiség nehéz ajtaját, nézett fölfelé, és látta azonnal, hogy ott van mind — a rúd.
Üresen.
Kolbásztalanul.
(Bächer Iván: Az elhagyott falu. Göncöl Kiadó, 2003. 29-33. oldal )
(A fotót 1995-ben készítette Szalontai Ábel Nagyszékelyben. Köszönjük!)
