09/08/2026
https://www.facebook.com/nagysebestyen.hu/posts/pfbid02JNQRtdv4BdjXQbmrndiHVpbzMiZEDuq3bPG7c2g2GMSm4hcRGRTVoKNcutA7iaHSl?rdid=HxN7O8MusPvKyRxn #
A WSET, a világ vezető boros oktatási szervezete lecserélte a logóját, nyugdíjba küldte Ariadnét, helyére sematikus ábra, egy úgynevezett „letisztult” ellipszis került. Ariadnéra, a krétai királylányra azért sokan emlékeznek még, ő adta a fonalat Thészeusznak, hogy az segítségével kitaláljon Minósz labirintusából, aztán a dolgok elég furán alakultak: Thészeusz valóban kitalált, de nem volt hálás Ariadnénak, miután együtt leléptek Krétáról, egy szigeten hagyta. Ariadné nem maradt egyedül, eljött érte Dionüszosz, beleszeretett és feleségül vette – ilyen férj mellett nem csoda, hogy Ariadnét általában borospohárral a kezében ábrázolták a továbbiakban. Ariadné bort kortyoló alakja – és gondolom, az egész mitológiai package, ami vele jár – a WSET-nek már „túl klasszikusnak” és „elitistának” tűnt, szerintük az új, lecsupaszított logó „megközelíthetőbb” és „globálisabb” – és persze könnyebb kommunikálni vele egy oktatási intézményt, mely már nem kizárólag borközpontú, hanem tevékenységét kitárja mindenféle más italok felé.
Elsőre azt gondolhatnánk, a WSET lépése racionális, csak válasz a változó trendekre, de a logócsere, vagyis az ariadnétlanítás valójában nem annyira reakció, gyógyító célú beavatkozás, hanem sokkal inkább maga is tünet.
A bor az „antik világ” terméke, szimbóluma, „klasszikusabb” még Ariadnénál is (Dionüszoszban már nem vagyok biztos, az kb. azonos polc), szétválasztani őket csak fizikailag lehetséges, de minimum kellemetlenül kell éreznünk magunkat, akkor is, ha bort kóstolva airbrusholunk ki mitológiai hősöket a logónkról, és akkor is, ha mondjuk azt látjuk egy képen: Ariadné a kupájából dirty chai lattét kortyol.
Sokan gondolkodnak az utóbbi években arról, hogy miért csökken a borfogyasztás a világban, és a magyarázatok többsége megáll a különféle (kommunikációs, környezeti, egészségügyi, jogi, társadalmi, stb.) körülmények taglalásánál. Ezek igazak ugyan, de nem foglalkoznak eléggé egy fontos okkal: azzal, hogy az az életmód, vagyis inkább létmód, ahogyan értelmezzük a világot és élünk benne, éppen alapvetően változik meg. Eltűnőben a mítoszokra, történetekre épített és azokat szintén történetekkel (azaz valamilyen módon a másiknak elbeszélve) átadott tudásunk, és helyébe egyre többször a magányosan fogyasztott social media lép, benne a primer érzelmeket kiváltó információmorzsákkal és „hookokkal”, „storytellinggel” és short videókkal, ahol egyre kevesebb terep jut az elbeszéltnek és meghallgatottnak, a múltba is visszaérő értelmezéseknek. A bor, mivel évezredeken át körbevettük történeteinkkel, sőt sokszor történeteink közepére helyeztük, természetszerűen ennek az eltűnőben lévő világunknak a része, az újban meg látványosan nem találja a helyét. Ariadné és kezében a bor együtt, egy képen fakulnak el.
A bor lassú ital. Nemcsak elsődleges értelemben, de persze úgy is: lassan és alaposan szaglászva, kortyolászva tudjuk csak feltárni azt a rengeteg érzékszervi ingert, vegyületet és asszociációt, amit az évszázadok alatt köréfontunk. (Az említett WSET-nek is van oktatásban használt, rendkívül részletgazdag kóstolási módszertana, sok-sok ízkategóriával és „aroma wheel”-lel.) De persze nemcsak így értem a lassúságot. Lassú ital olyan értelemben is, hogy időt igényel a nem csupán fizikai értelemben vett – így tehát „igényes” – fogyasztása. Nem csak azért nem lökhetem be húzóra, mert akkor esélyem sincs azonosítani a szuper komplex ízjegyeket és majomként pörgetem az aromakereket, hanem mert így arrogánsan negligálom mindazokat a történeteket és gondolatokat, amiket minden jó bor képes magában hordozni vagy inkább az odafigyelő kóstolójából kiváltani. Húzóra meginni egy jó bort olyan, mint futva kiállítást nézni – nem megy, mert le kell hozzá lassulni, sőt meg kell állni, időt igényel a befogadótól. Az idő a távolsággal függ össze: időbe telik, amíg létrehozom a távolságot magam és a mű (egy kép vagy egy bor) között és hagyom, hogy képzettársításokkal, mintegy kívülről értelmezzem a művet és a világot, melybe a művet szemlélő (bort kóstoló) magamat belehelyeztem. Erre a játékra nemcsak a műalkotások adnak lehetőséget, hanem a bor is, mert az idők folyamán kulturális tárggyá emeltük. Népszerűségének csökkenésének egyik fontos oka éppen az, hogy a fogyasztók egyre kevésbé teremtik meg az értelmezéshez (komplex fogyasztáshoz) szükséges távolságot. A képzőművészeti kiállítások egyre népszerűbb formája az úgynevezett „immerzív” tárlat, melyen egy világhírű képzőművész művei vagy műveinek részletei a körben lévő falakra vetítve, megmozdítva jelennek meg, a befogadó pedig belehelyezkedik a mű digitális másolatába, ami „immerzíven” valósággal elnyeli őt. Így aztán megszűnik a távolság a műalkotás és a befogadó között és távolság hiányában megszűnik a valódi értelmezés lehetősége. A bor azért is veszít a népszerűségéből, mert értő fogyasztásához távolság kell, de a távolság – a TikTok-videók, tweetek, emojiüzenetek és immerzív kiállítások korában – egyre távolabb van. A borban pedig nem igazán lehet elmerülni, ellenáll ennek. Arra vannak olcsóbb, színesebb és ártalmatlanabb italok, amik az Instagramon jobban mutatnak.
A bor társas ital. Társalkodós. (És nem kifejezetten társasági.) A társalkodás remek szavunk, nyilván senki nem használja már, legfeljebb viccből („egész este társalkodtunk”), pedig milyen szépen kifejező! Szimbolikus, hogy kikopott, mert amit hordoz, a társalkodás aktusa is veszít a jelentőségéből. Koptatja, szorongatja a képernyőidő. Az igazi társalkodás, az egymásra odafigyelő, a másikat meghallgató, időigényes beszélgetés veszít gyakoriságából és intenzitásából, mert minden pillanatban fenyegeti az örökös online jelenlét és ingerinvázió, a figyelemmegosztás és az egész világ alapbetegségévé tett ADHD. A bor nem ennek az ADHD-s világnak az itala, mert figyelmet követel. Nemcsak magának, hanem csodálatos módon többnyire a fogyasztói számára is megteremti az egymásra odafigyelés luxusát. Azok az élethelyzetek, amelyek a másik iránti hosszú és fókuszált figyelmet igényelnek – első randi egy étteremben, nagy, tisztázó megbeszélések, családi ünnepek, stb. – még mindig főleg borral járnak együtt. Vagy borral mennek a legjobban. Karen MacNeil, aki a Száraz November ellenében hozta létre és t***e népszerűvé a Come Over Octobert, melynek lényege, hogy minél többen jöjjenek össze és beszélgessenek néhány palack bor körül, mondta viccesen egy interjúban végső érvként, hogy „mert vendégségbe senki nem visz egy üveg vodkát”… És nyilván nem sznobizmusból mondta, hanem úgy ért***e: a bor magában hordozza és kikönnyíti belőlünk is a történeteket; jár vele egy narrációs igény. A 4S Street híres „Mesélek a bornak” számának szövegét senkinek nem kell magyarázni, mindenki a zsigereiben érzi, és mindenki tudja: a „Mesélek a sörnek” elég hülyén hangozna. Ugyanakkor a borfogyasztás csökken és a csökkenés egyik oka, hogy ez a bor által is képviselt narrációs igény általánosságban csökken. A mobilunkba bújunk, reelseket pörgetünk és nem mesélünk sem a bornak, sem egymásnak.
Mindeközben a bor a social mediában és a social media által alakított tudatokban mint reprezentációs eszköz él és virul. Ne gondolja senki, hogy valami boomer dolog vagy ciki lenne (használhatom ezt, hogy ciki?, mi a ciki nem ciki megfelelője?, na mindegy, így marad). Nem az a bor problémája, hogy a digitális-információs korban felnőtt generáció számára vállalhatatlan vagy egészségtelen volna, hanem hogy a reprezentációhoz – ami a social médiában kizárólag számít – már nem szükséges a (gyakori) fogyasztása. A borozás, úgy, ahogy régebben értettük, a bor melletti beszélgetés és általa a múltunkra és létünkre való folyamatos narratív visszacsatlakozás a régi idők mozija; ehhez képest a mai képernyőkön legfeljebb másodpercek alatt befogadható, megízlelhető és kiköphető content-töredékek futnak, melyeknek kizárólag érzelmi töltetük van, a résztvevők (userek) célja pedig nem az időigényes értelmezés, hanem a gyors reprezentáció. A bor úgy jár mint végső soron a műalkotások a múzeumban: a látogatók már nem megállnak és értelmezik, hanem gyorsan lefényképezik őket (majd felteszik a fényképeket a social médiára kulturáltságuk virtuális megjelenítéseként). A valódi fogyasztás, befogadás (és a vele járó kisebb szellemi munka) helyét tehát az üres (fogyasztás és mítoszok nélküli) reprezentáció veszi át.
Egy labirintusban kóborlunk mindannyian a mobilunkat bújva, és nem is tudjuk, hogy labirintusban kóborlunk, mert egyfolytában csak a mobilunkat nézzük, amin csak azt látjuk, hogy mások egy labirintusban kóborolnak. Odakint meg a házmester, valami Ariadnak a felesége ordibál, hogy valaki vegye már fel a fonalat. Mi ennek az egésznek az értelme? Fogalmam sincs. Asszem, inkább megkérdezem az AI-t.
https://nagysebestyen.hu/ariadne/
