22/07/2026
Vigyázat, személyes vallomás következik.
Ez most nem igazán a márkáról szól. Inkább azokról az emberekről, akik mögötte vannak. Meg arról az érzelmi hullámvasútról, amin az elmúlt egy hónapban végigmentünk.
Egy hónap telt el a tűz óta.
Ha nagyon le akarjuk egyszerűsíteni, az elmúlt 30 napban négyféle üzemmódban működtünk. Néha egyszerre. Néha óránként váltogatva.
🩶 Várni.
Várni, hogy sikerüljön eloltani a tüzet. Várni, hogy lefolytassák a szükséges vizsgálatokat, mert addig nem nyúlhatunk semmihez. Várni, hogy az épület maradványainak bontása olyan állapotba jusson, ahol már egyáltalán látszik, mi maradt. Várni hivatalokra, döntésekre, válaszokra.
🤍 Cselekedni.
A lehető leggyakorlatiasabban. Néha egészen érzelemmentesen.
Lefutni az értesítési köröket. Papírokat beadni. Igazolásokat kérni. Telefonálni. E-mailezni. Koordinálni a bontást. Megfogni, pakolni, félretenni, kidobni. Feladatlistát írni, és végigmenni rajta akkor is, amikor sokkal inkább megállni lenne kedvünk. Meghozni azokat a döntéseket, amiket senki nem akar meghozni.
🖤 Elengedni.
Felfogni, hogy mekkora a kár. Nem csak számokban, gépekben, palackokban, tartályokban. Hanem időben. Években. Munkában. Tervezett szezonban. Abban, ami már készen volt, de soha nem kerül pohárba.
Felfogni, hogy vannak dolgok, amiket nem lehet megmenteni. És amit nem lehet megmenteni, ahhoz nem szabad minden erőnkkel ragaszkodni.
Ez talán az egyik legnehezebb. Mert az ember közben pontosan tudja, mennyi munka volt benne. Hogy mikor került oda. Miért pont azt a gépet választottuk. Melyik palackot mikor töltöttük. Melyik tétellel mit terveztünk. És közben mégis el kell fogadni, hogy innen már egy új fejezet indul.
💛 Tervezni.
A, B és C terveket írni. Néha D-t is.
Megnézni, hogy honnan indulunk most. Mi az, ami reális egy hónap múlva. Három hónap múlva. Fél év múlva. Mihez kell engedély, pénz, hely, gép, ember, idő, szerencse. Mi az, amit mi tudunk megoldani, és mi az, amihez segítséget kell kérnünk.
És közben valahogy nem elfelejteni, hogy miért kezdtük az egészet.
Azért írjuk ezt most le, mert nem azért hallgattunk, mert nincs mit mondanunk. Inkább azért, mert túl sok minden van. És mert minden napról napra változik.
A bontás és takarítás közben félretettünk néhány apró emléket június 22-ről.
Megégett, deformálódott palackokat. Olyan tárgyakat, amik valahogy túlélték, de közben mégsem igazán. Gondosan dobozokba tettük őket, hogy majd otthon, nyugodtabb körülmények között kicsomagoljuk, lefényképezzük, és megmutassuk nektek is.
Aztán ezek a dobozok hetekig zárva maradtak.
Nem csak azért, mert nem volt rá idő.
Hanem mert nem voltunk készen újra látni őket. Megfogni. Érezni rajtuk a füstszagot. Szembesülni azzal, hogy ezek tényleg onnan kerültek elő.
Csak pár megégett, eldeformálódott palack. Tárgyak.
És mégis sokáig nem ment.
Mostanra kinyíltak ezek a dobozok. Lefényképeztük őket. Nézegettük őket. Forgattuk őket a kezünkben. És arra jutottunk, hogy talán ezeket is el lehet engedni úgy, hogy közben mégis továbbvisznek valamit.
Arra gondoltunk, hogy néhányat jelképes támogatói licitre bocsátanánk.
Nem műtárgyak. Nem szépek a hagyományos értelemben. Inkább nyomai annak, ami történt.
De talán lehet belőlük valami más.
Talán az elszenesedett palackokból egyszer újra Cziderrel teli poharak lesznek.
Mit gondoltok, lenne ennek helye?
