21/06/2026
Zsiga pénteken ballagott, én szombaton. Felemás élmény volt összehasonlítani a két iskola ballagási felkészülését. De lehet, hogy csak a saját szerepem zavart meg, hiszen az egyikben szülő voltam, a másikban tanár. Láttam, hogy mi mit meg nem teszünk a saját diákjainkért (főleg Brigi, aki az osztályfőnök, én meg a büszke helyettese), hogy minél emlékezetesebbek legyenek az utolsó iskolás napjaik. Közben a fiam iskolájában meg nem volt plusz tanár, aki elkísérje az osztályfőnököt velük a kirándulásra.
De volt más is, amin azóta is sokat gondolkodok. A menőség kérdése. Néhány diák az utolsó félévben egészen megváltozott. Az eddig jó tanuló, szorgalmas, megbízható gyerekből hanyag, szemtelen, dacos lázadó lett. Valószínűleg nem a tanulást unta meg, hanem az osztályban betöltött szerepét. Mert hirtelen azokkal kezdett lógni, akik magasról tojtak az iskolai feladataikra. Egy ilyen gyereknek hogyan magyarázod meg, hogy ez nem az igazi barátok megtalálásának a módja? Mert bármilyen váratlan, rosszul sikerült helyzetben úgyis a régi rutinok fognak beindulni. A "menők" a saját cimbijeikkel összezárnak, és beáldozzák a frissen szerzett "barátot", hiszen ő mégiscsak a tanárok kedvence volt. Hátha meglágyítja a számonkérők szívét, és talán még a büntetés is elmarad.
De az igazi menők (vagy legalábbis akik magukat így építették fel) nem riadnak meg az igazi gazemberségtől sem. Új hobbijuk lett az aláztatás. Akit kipécéznek, a szó szoros értelmében térdre kényszerítik. És az ilyen gyereknek hogyan magyarázod meg, hogy ez nem menő, hanem szánalmas módja az önértékelésnek?
Aztán láttam, hogy a fiam a ballagásán - a sok díjazott kitűnő tanuló és mindenféle elismert tehetség kiemelése mellett -, bizonytalanul várja, hogy vajon elég menő lesz-e az elmúlt 4 év országos olimpiaitörténeti bajnoki címe az iskola mércéjéhez, hogy ő is oklevelet, vagy könyvet kapjon. A szörnyű az, hogy mi, a családja sem voltunk biztosak abban, hogy ki fogják-e szólítani. Mert mi sem vagyunk menők.
De mi a menőség? Ti hogyan fogalmaznátok meg? Egyáltalán, mihez kell viszonyítani? Egymáshoz, vagy csak magunkhoz? Tényleg örülnék, ha beszélgetnénk erről?
