„Without poetry, to live is simply to exist.” Dominique Imbert
„Wine is Bottled Poetry.” Robert Louis Stevenson
Without wine, to live is simply to exist – Vinkli.ro
A görögökkel szokás kezdeni. Bolyongásai során Odüsszeusz rájött a nagy titokra: van valamijük az embereknek, ami után az istenek csak vágyakoznak, ami értékessé tesz bármit, amit megérint, amiért cserében szívesen otthagyták volna az
Olümposz kietlen örökkévalóságát – és ez nem más, mint a halandóság, a múlandóság. Az emberi élet végérvényesen és visszavonhatatlanul – múlik. Ami elmúlt, az örökre, visszahozhatatlanul a múlté. Ezért annyira értékes minden nap, minden perc, minden mosoly. Mindennek a mulandóság adja az értékét. Valami csak akkor érték, ha elveszíthetjük, ha nem lehet a miénk ma, holnap, holnapután. Csak itt, csak most. Ebben a mulandóságban rejlik a létezésünk legnagyobb titka. Legnagyobb szépsége. Legnagyobb lehetősége. Az istenek a halandóságra vágynak, mert ez teszi értékessé a létezést. Az emberek meg tudják tapasztalni a boldogságot és halhatatlanságra vágynak, hogy örök érvényűvé tegyék azt, amit értéknek gondolnak. Itt lép be a történetbe a költészet. És a bor. A költészet és a bor az, ami meg tudja ragadni a pillanatot, meg tudja állítani az időt. Képes rá, hogy itt és most átvigyen egy más dimenzióba, ahol az euklideszi fizika törvényei nem érvényesek, és mi örök ifjak maradunk a pillanat-időben. Így tudunk magunk is istenekké válni némi időre. Einstein óta tudunk az idődilatációról, és nem tudjuk kizárni annak lehetőségét, hogy a bornak a sebességhez hasonló hatása van az időre. Mindannyian, akik ittunk már jó bort, öleltünk szép, szerelmes asszonyt, szavaltuk fennhangon a telihold alatt, vagy pereltünk Poszeidónnal tajtékzó hullámokban – már tudjuk, hogy az időt meg lehet állítani. De maradjunk a bornál. A bor egészen biztosan nem az istenek itala. Nem tökéletes. Hál´istennek. Pont olyan gyarló, törékeny és mulandó, mint mi magunk, emberek. És így van ez jól. Mihez kezdenénk, ha elő lehetne állítani magát a Tökéletes Bort, és ez a bor elérhető lenne bármikor, bármilyen mennyiségben, bárki számára? Mi lenne velünk, szegény borivó, bort, költészetet, szerelmet szomjazó emberekkel? Mivé lennénk azon áhítat nélkül, amit akkor érzünk, amikor kidugaszolunk egy megfelelő hőmérsékletű bort, meghallgatjuk a csobogás szimfóniáját, ahogy kitöltjük a megfelelő pohárba? Mivé lennénk az a belső remegés nélkül, amit az első illatélmény után és az első korty előtt érzünk? Ezt a barbárságot nem szabad velünk megtenni. Biztosan létezik valahol a Tökéletes Bor, a Tökéletes Költemény, a Tökéletes Szerelem. Hallottunk róla, hogy volt valaki, aki egy nagyon titkos borszeánszon maga is halott róla, hogy talán valaki, valahol, régen...
Létezik, és mi azon vagyunk, hogy megtaláljuk. Borokat kóstolva, asszonyt ölelve, mindenben keresve a költészetet és közben meg-megállítva az időt – fizika ide vagy oda. Hiszen mi, borivók tudjuk: a bor költészet, és költészet, szerelem nélkül nem élet az élet.
